Az eheti hétfő azért különleges, mert ez volt az első hétköznap a Párizsban történt szörnyűséges tragédia után. Először kellett újra felszállni a metróra és elmenni iskolába, dolgozni, az anyánkhoz, a párunkhoz, vagy éppen oda, ahová indultunk. Először kellett látni az idegen emberek erdejét, a tekinteteket, amelyek kissé bizalmatlanul mérnek minket végig, felmérve a szándékunkat. A napi egy órás utam során minden közlekedési eszközön elcsíptem olyan beszélgetést, amelyben szerepeltek a terrortámadások, az áldozatok, az iszlám. A vérszaggal édesített szavak között elmerengve láttam az arcokon a félelmet még, a döbbenetet, amely akkor jelent meg, amikor megláttak egy-egy állig felfegyverkezett katonát az állomáson. Nem éppen meglepő indíttatás miatt, érezhető volt, hogy azon a reggelen mindenkinek eszébe jutnak ezek a dolgok.
Aztán jött a Facebook. A Facebook mindig közbe szól. Komolyan olyan, mint egy hatalamas hirdetőtábla, amely levágódik egyszer csak az ember elé a semmiből. Persze vannak olyanok, akik soha meg sem kerülik ezt a táblát és mindig előttük van az említett közösségi oldal. De róluk majd máskor. Nos, emberek, az üzenőfalam tömve volt az eseményeket taglaló posztokkal, megosztásokkal, képekkel és persze az ellenpéldával: azokkal, akik hatalmas hangon szidják a trikolorba öltöztetett profilképeket és az őket birtokló ismerőseiket tiltással fenyegetik. Ekkor lefagyott az agyam mint, amikor egy hosszú nyaralás után hazaérkezel és még csokibarnán, megrészegülve a sok napsütéstől, kiszedegeted a félig gyűrött, félig ázott leveleidet a recsegve tiltakozó postaládádból és leülsz elolvasni őket.
Egyszerűen túl sok volt egyszerre.
A véleményemet nem írom le a történtekről, mivel se nem politizálunk, se nem beszélünk vallásról, a nemi hovatartozásunkról meg főleg nem. Máris kilőttük az izgalmas témákat, nemde? Annyit előrebocsátanék, hogy véleményem szerint, a Párizsban történtek voltak Európa 9/11-e. Egy beláthatatlan, mély, minden gyászt és fájdalmat elnyelő tőr a béke és Európa sérthetetlenségének hátába.
Azokról szeretnék beszélni és szólni, akik lenézik azokat, akik ezeket a dolgokat megosztják Facebookon, illetve a francia zászló színeire változtatják a profilképüket. Véleményem szerint, a gyásznak több fázisa van. A döbbenet, a beletörődés, a harag, az összeomlás és a felépülés, vagy az elfogadás. Ezeket a szakaszokat mindenki másképpen éli meg, legyen szó a halálról, egy szakításról, vagy egy kollektív, az egész emberiséget érintő tragédiáról. Mindenki a saját tempójában és módján dolgozza fel. A fent említett megnyilvánulás is egy mód, amelyet senkinek nincs joga kétségbe vonni. Itt megjegyeznék egy lényeges, elhanyagolhatatlan momentumot a titok nyitjához: a hely és az esemény súlya.
Remélem, egy kedves Olvasónak sem kell mesélnem Párizs és egész Franciaország jelentőségéről a világban. Eszmeileg szinte a legnagyobbat adta a világnak minden nemzet közül (Náluk nagyobb már csak Anglia van. Oscar Wilde mégiscsak megér egy misét. Ez borzalmas vicc volt, tudom.).
„Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,”
Jó, jó. El kell ismernünk, Berzsenyinek valóban igaza volt, de akkor is kellett valami spiritusz, lelkesedés, vagy éppen elkeseredettség ahhoz, amit a franciák tettek a forradalmuk idején. Gondoljuk csak végig a történelem eme kusza, ám annál érdekesebb momentumát. Megmertek valami olyat tenni, amit mi csak 1848-ban. Mint mindig, mi már akkor is késésben voltunk és vagyunk azóta is. A 18. században is ugyanolyan emberek éltek, mint ma. Ugyanolyan volt a testfelépítésük, az agyuk is ugyanakkora volt. Hasonló dolgokra vágytak (jó, itt ne a Parfüm című csodálatos könyvet vegyétek alapul) és feltételezem, hogy hasonlóan is gondolkoztak.
Ugyanakkor vegyük észre azt is, hogy mi valaha mernénk-e tenni olyan bátor dolgot, mint azok az emberek akkor. Sírunk az adók, a nyugdíj és/vagy a növekvő árak miatt, mégsem vonulunk az utcára kollektíven és hallgatjuk a hangunkat. Mindig várunk valaki másra, aki elvégzi helyettünk a piszkos munkát és mi pedig learahatjuk és kenyeret süthetünk a mások által megtermelt búzából. Nem tudunk összefogni akkor sem, amikor igazán érdekünkben állna, mert félünk másoktól. Mi van, ha egyedül fogok ott állni pl. a Parlament előtt a kis táblával és mindenki kifog nevetni? Ha másnak nem fontos, akkor én sem fogok cselekedni?
Van egy hatalmas válasz minden problémára: tegyük azt, amit a franciák 1789-ben és nyissuk ki a pici szánkat. Egyből jobban fogjuk magunkat érezni, ha nem erőltetjük magunkra ezt a nyamvadt passzív agresszivitást. Sok sikert mindenkinek!
