Természetesen az aktuálpolitika és a társadalom állóvízét felkavaró jelenségek (tehát pont azok a dolgok, amelyekről én nem vagyok hajlandó beszélgetni) forogtak le az ajkaikról, amelyhez olykor hozzáérintették a friss, ropogós papír kávéspoharat. Mentségükre legyen szólva, hogy borzalmasan korán volt és magam is így tettem volna, ha lett volna apró is a zsebembe, de mindenki azt kapja, ami neki adatott.
Két kiszemeltünk szorgosan ecsetelte, hogy mi a baj a mai emberekkel és régen mennyivel jobb volt minden. "Ötvenhatnál" mindenki figyelt még a másikra, az emberek nem voltak még ennyire érzéketlenek.
"Emberek voltak még" - tette hozzá a másik, aki láthatóan a figyelmes bólogató szerepét játszotta nagyon serényen.
Hát igen. Egyet értettem velük egy szonten, hiszen tudom, hogy nagyon nehéz embernek lenni. Nem is jónak, de már embernek lenni is megpróbáló. Hiszen hogyan reagál egy ember, amikor hazafelé tartva meglát egy, a falhoz simuló hajléktalant, aki mellett kényelmesen ott guggol egy üveg (szigorúan a legolcsóbb) vörösbor, félig üresen. Segít neki? Ember az ilyen? Rengeteg ilyen elgondolkoztató pillanat van, ha pedig mindegyiken elmerengenénk, valószínűleg megőrülnénk.
De mit jelent embernek lenni? Ha eltekintünk a befordítható hüvelykujjtól és a felegyensedett járás csodálatos képességétől, akkor a bológián kívül mi az, ami emberré tesz minket? A társadalom? Az empátia?
Valami ilyesmi lehet a válasz. Fogadjuk el ezt a feltevést. Hiszen minden emberben van egy kis empátia, ha más iránt nem, akkor a szeretteivel, barátaival szemben. Ezek szerint azért vagyunk emberek, hogy mások fájdalmát átérezzük. Ez által végül is, mi magunk is jobbá válhatunk.Tudom, hogy rengetegen a szeretet mondták volna, mint elsődleges, belső emberi tulajdonságot, de szerintem arra az állatok is képesek. Én tisztában vagyok vele, hogy a kiskutyám gyakran jobban tud szeretni, mint egy másik ember. Ennek ellenére elfogadom, ha valaki így vélekedik a szeretettel kapcsolatban.A történet vége nagyon tanulságos számomra és tökeletesen demonstrálja azt az embertípust, amit a legjobban gyűlölök: "bort iszom és vizet prédikálok"-típust. Mindenki tudja, kik ők.
Nos, a kedves bácsikák felálltak, pont az előtt a megálló előtt, ahol jómagam is készültem leszállni. Az érdekesség már itt kezdődött. Látták, hogy bicegek és nem tudok gyorsabban menni előttük a szűk ülléssorok között. Sóhajtozták, vágták a pofákat, mint egy ovis csoport. Hiszen mit rabolom itt az ő drága, nyugdíjas idejüket? Amikor nehezen kiértem az ajtó elé és vártam, hogy végre megálljon a vonat és végetérjenek a szenvedéseim a két öreggel, az egyik nagyon kedvesen rám nézett és egy az egyben áthúzta a maga után vonszolt "banyatankot" azon az lábamon, amin négy ujj elvan törve és jól láthatóan sántítok rá.
Nesze neked emberség :)
